Hogyan alakult a katonai pályája?

1994 augusztusában kezdtem meg a tanulmányaimat Szentendrén, a Kossuth Lajos Katonai Főiskolán, ahol harckocsizó tiszthelyettesként végeztem 1996-ban. 1996-tól 2016-ig végig Tatán szolgáltam: először az 1. harckocsi zászlóaljnál a logisztikai század harckocsi-javító raj rajparancsnoka lettem, majd harckocsi szakaszparancsnok, később harckocsi századkiképző tiszthelyettes, harckocsi zászlóalj kiképző tiszthelyettes és harckocsi század vezénylőzászlós. Ezt követően két évig voltam a dandár hadműveleti főnökségének műveleti részlegén beosztott altiszt, majd újra vezénylő zászlós, 2016-tól pedig Tatabányán, az MH Katonai Igazgatási és Központi Nyilvántartó Parancsnokság (MH KIKNYP) 9. Katonai Igazgatási és Érdekvédelmi Iroda beosztott altisztjeként toborzással foglalkozom.

Miért választotta az egyenruhát?

Békés megyei származású vagyok, ebben a régióban elég nehézkes volt az elhelyezkedés. A középiskolába békéscsabai toborzók jöttek, tájékoztatót tartottak, én pedig éltem a lehetőséggel, jelentkeztem, felvettek. Két évet jártam tiszthelyettes iskolába, megtetszett a harckocsizó szakma és a katonaélet is, így „benn ragadtam”.

Békés megye és Tata azért nincs közel egymáshoz.

Valóban messze van: egy időben úgy gondoltam, hogy talán jobb lenne Hódmezővásárhelyen szolgálni, 1996-97-ben próbálkoztam, de nem jött össze, Tatáról nem akartak elengedni. Ott alapítottam családot, a feleségem tatai, nem is tudnék már visszaköltözni.

Számos beosztásban dolgozott, a vezénylőzászlós talán a legkülönlegesebb. A vezénylői feladatok köztudottan nagy felelősséggel járnak, mesélne pályája ezen részéről bővebben?

Ez tulajdonképpen parancsnoki beosztás, hiszen a vezénylőzászlós lényegében az alegység altiszti és legénységi állományának elöljárója. Nagyfokú felelősségvállalás jellemzi, az emberekre odafigyelés, a gondoskodás: ez egy olyan támogató csatorna, amely a parancsnokkal összhangban javítja az alegységet, közvetlenebbé teszi a kapcsolatot a szintek közt. Azt tapasztaltam, hogy saját állománykategóriában könnyebben megnyílnak az emberek, így nekem egy kicsit egyszerűbb a dolgom, mint a vezetőnek. Ez a rendszer viszont csak úgy működik sikeresen, ha egy bizalmi viszony alakul ki a parancsnok és a vezénylő között, hiszen nekik jól kell tudni együtt dolgozni. Szerencsém volt, hiszen az akkori parancsnokot és engem is az vezérelt, hogy egy irányba húzzuk a hajót: ez jól működtette az alegységet is. Úgy gondolom, a gondoskodás a sava-borsa ennek a beosztásnak: úgy kell egyensúlyozni, hogy mindkét fél irányába megfelelj. Amit igazán szerettem benne, a felelősség, az önállóság, az, hogy teljesen rám volt bízva egy feladat, teljesen végig tudtam vinni. A munka legjobb része a civil szférával való kapcsolattartás, a protokolláris feladatok, rendezvények, iskolai előadások, az alegység bemutatása: ezek voltak a legjobb pillanatok.

Ehhez képest milyen a mostani munkája?

Most toborzóként dolgozom: ez alapvetően beosztotti viszony. Kicsit furcsa, hogy a saját munkámon kívül nem vagyok másért felelős, nincsenek emberek az alárendeltségemben. A dandár hadműveleti részlegén volt ilyen utoljára. Ami hasonló, az a civilekkel történő kapcsolattartás, a honvédség megismertetése a civilekkel, hiszen még mindig elég nagy a szakadék: sokan nem értik a feladatrendszert, azt, hogy milyenek a katonák. A legtöbb helyen egyébként elfogadóak, szeretettel várnak bennünket. Úgy gondolom, ebben a munkában az a jó, hogy meg tudod a napodat tervezni, meg tudod valósítani az elképzeléseidet, ha azok a valóság talaján maradnak. Nagyon sok ötlettel, nagy lelkesedéssel jöttem a KIKNYP-hez, és remélem, hogy ez így is fog maradni.
A közel 25 év alatt huzamosabb ideig szolgált Tatán kívül is.

Három helyen, négy alkalommal voltam külszolgálaton: először Cipruson, ahol katonai rendőr voltam Nicosiában 2003 és 2004 márciusa között. Másodszorra Bosznia-Hercegovinában 2005-ben, ekkor a katonai rendfenntartó kontingens rajparancsnoka voltam (itt szolgáltunk együtt Goldschmidt őrnagy úrral), majd Koszovóban 2008-ban az őr- és biztosító zászlóalj őrszázadának vezénylő zászlósi feladatait láttam el. Úgy gondolom, ez adta a legtöbb tapasztalatot, több mint száz fő szolgált a században, ami komoly munka. A későbbiekben jártam Boszniában még egyszer, a többnemzeti zászlóaljnál voltam a parancsnokságon segítőként. A misszió alatt – nyilván - egy kicsit kimozdulsz az itthoni légkörből, a komfortzónádból, teljesen új körülményeket kell megszokni – amelyek egyébként mindig jók voltak -, és alkalmad van a nyelvtudást csiszolni, gyakorolni is. Ezekben a beosztásokban nagyfokú önállóság az elvárt, arra tanít, hogy próbáld meg a feladataidat önállóan végezni. Habár sok időt vesz el a családtól, de az otthoni munka monotonitását megtöri.

Mikor először találkoztunk, a DIAK (Dél-Alföldi Ideiglenes Alkalmi Kötelék) kommunikációs altisztjeként szolgált, és most is éppen határvédelmi feladatot látunk el: milyenek az itteni tapasztalatok?

A DIAK kommunikációsaként kifejezetten határvédelmi tapasztalatom nem volt, de amikor a KIKNYP-hez kerültem, már az első turnusban mehettem járőrözni. Hasznosnak tartom, mi több, szükségesnek, hogy az ember olyat csináljon, amellyel a társadalom hasznára válik, akikért tulajdonképpen vagyunk. Amikor itt kimegyek sportolni, érzem, hogy szívesen látnak, köszönnek, ezzel fejezik ki elismerésüket, így értelmet nyer a munka, hiszen örülnek, hogy itt vagyunk.
Mi az, amiért a mai napig felveszi az egyenruhát?

Abszolút szeretem csinálni, nem biztos, hogy nekem más munka egyáltalán jó lenne. Ebbe nőttem bele, 18 éves korom óta ezt csinálom, lényegében mindent a honvédségtől kaptam, amiért nagyon hálás is vagyok. Aki itt meg szeretné találni a számítását, az meg is találja. Pályám során mindig próbáltam ingázni a parancsnoki és a beosztotti feladatok között, valamilyen szinten tudatosan, mert fontosnak tartom, hogy képben legyek minden szakterületen, így egyszerűbb a munka, hiszen látom az összefüggéseket. Sokat ad, de sok lemondással is jár, de úgy gondolom, ezt meg kell becsülni, ha egy munkáltató ilyen, akár továbbtanulást, akár családalapítást tekintve. Aki hivatásosként ezt a pályát választotta, nem hiszem, hogy azonnal tud váltani, visszaszokni a civil életbe. Ezért jó például a toborzó munka, sosem dolgoztam még civilekkel közvetlenül, így el kellett telni egy pár hónapnak ahhoz, hogy megszokjam, hogyan menjek be pl. egy munkaügyi központba, ne legyek annyira feszes, katonás, hiszen az riasztó lehet. Egy szó, mint száz: azért maradtam, mert szeretem.

Ahhoz, hogy valaki a lehető legjobban tudja ellátni a feladatait, nélkülözhetetlen a támogató családi háttér.

Ez nálunk sincs másképp: a feleségem nagy türelemmel kíséri a pályámat 2001 óta. Apósom is katona, mindig mondta a lányának, hogy tudta, kihez ment feleségül, ha elvállalta, akkor ezt csinálni kell. Jól csinálni viszont csak úgy lehet, ha minden döntés közös, ide értve a külszolgálatot is: nem rendelheted alá a családod 100 százalékig ennek, hiszen ők nem katonák. Konszenzus kell, csak így működik: ha megnézzük, több mint 3 évet voltam kinn, emellett számos gyakorlaton, árvíz- és határvédelmi feladatban is részt vettem, tényleg sokat voltam távol. Ilyen helyzetekben a feleségnek azonnal át kell tudni venni mindkét szerepet, megállni a helyét mindenhol.
Miben más a Magyar Honvédség, mint egy civil munkahely?

Azért jó katonának lenni, mert itt rend van, napirend van, egyenruha van, és az egy kicsit az embert is átformálja. Teljesen másképp viselkedik egy katona, más a társadalom elvárása, mint egy civil munkavállalóval szemben. Itt elég erős a szociális háló, az pedig mindenkit biztonságérzettel tölt el, ha a munkahelye támogatja a bajban. Úgy gondolom, hogy a Magyar Honvédségben könnyen megtalálja bárki a számítását, hogy meg tudja valósítani céljait.

Kivel olvasna hasonló életútinterjút?

Klics Attila zászlóssal, a székesfehérvári központ hadműveleti beosztottjával.

Képek: archívum

A sorozat korábbi részei ide és ide kattintva olvashatóak.