Harckocsik képei, amíg a szem ellát, még a naptár is arra a hónapra hajtva, ahol a „nagy vas” látszik: az irodába belépve akkor is tudnám, hogy egy egykori tankoshoz jöttem, ha nem hallottam volna már Goldschmidt őrnagyról. Hogy hogyan vezetett az út a történelem szeretetétől a harckocsi-parancsnoki ülésig, arról ő maga mesél.

Miért választotta a katonai hivatást?
Az én családomban hivatásos katona nem volt, édesapám és nagypapáim sorkatonák voltak. A történelmet viszont már gyerekkoromban is nagyon szerettem: 10-12 éves koromban kezdtem el a katonaság gondolatával foglalkozni. A 90-es évek elején már a televízió, a videofilmek is nagy hatással voltak rám: így 14 évesen katonai szakközépiskolába mentem, innen pedig egyenes volt az utam a katonai főiskolára. Az érdeklődésem 16 éves korom környékén specializálódott a harckocsikra: amikor 1997-ben Szentendrére kerültem, már kifejezetten ez mozgatott.
Hogyan alakult a pályája?
2001-ben végeztem a szentendrei főiskolán harckocsizó szakon, majd az MH 25. Klapka György Lövészdandárnál kezdtem szolgálni. Akkor ott már csak egy harckocsizó zászlóalj volt, itt lettem először a második, majd az első harckocsi-szakasz parancsnoka. Az első néhány év igencsak embert próbáló volt, utána már főhadnagyként, kvázi rutinnal egyszerűbb volt a dolgom: visszatekintve ezek voltak a legszebb éveim. Később századparancsnok-helyettesi, majd századparancsnoki beosztást is betöltöttem. A váltás 2008-ban volt: térdszalag-szakadásom és porcleválásom volt, ezt követően a harckocsizó vonalat 100 százalékosan már nem tudtam volna továbbvinni. A humán területtel kezdtem foglalkozni: Tatabányára mentem tovább - ott is lakom egyébként a mai napig - az MH Nyugat-magyarországi Hadkiegészítő Parancsnokság kihelyezett irodájára, és katonai toborzással foglalkoztam nagyjából 3-4 évig. A 2011. november 15-én történt átszervezés óta töltöm be a mostani beosztásomat: először az MH Hadkiegészítő és Központi Nyilvántartó Parancsokság Hadkiegészítési Osztály osztályvezető-helyettese voltam, 2016. július 1-je óta pedig az újabb változás miatt az MH Katonai Igazgatási és Központi Nyilvántartó Parancsnokság Katonai Igazgatási Osztályának osztályvezető-helyetteseként dolgozom.

Honvédségi körökben klasszikus az a sztereotípia, hogy az a jó harckocsizó, aki alacsony. Mi erről a véleménye?
Nagyon jó volt a megfogalmazás: ez sztereotípia. Ez a kérdés a jármű típusától függ egyébként: a második világháborút követően a Szovjetunióban a fejlesztési irányvonal az volt, hogy a páncélos minél kisebb célt mutasson, ezért minél alacsonyabb járműveket terveztek. A NATO tagországokban nem ez volt a legfontosabb kritérium. Én a T-72-es harckocsi küzdőterében, a parancsnoki ülésben ültem, ott azért tágasabb volt a hely, mint a vezetőtérben, ahol a harckocsi vezetője tevékenykedik. A parancsnoki résben kényelmesen elfértem a 12 cm híján 2 méteres magasságommal, bár azt hozzáteszem, hogy ha a PKT párhuzamosított géppuska lövészet közben elakadt, akkor nem volt olyan komfortos számomra az akadályelhárítás, de ennek kapcsán mesélhetnék a harckocsi menekülőnyíláson keresztül történő vészelhagyásáról is.
Katonai igazgatási osztályvezető-helyettesként egészen más feladatok, kihívások várják, mint korábbi beosztásában.
Nem mondanám, hogy össze sem lehet hasonlítani, de majdnem: tényleg teljesen más ez a feladat. Harckocsizóként nyilván sokkal több fizikális és mentális inger ért, míg ebben a beosztásban fizikális inger nem ér, stresszhelyzetek gyakran vannak, tekintve, hogy szerteágazó feladatokat látunk el. Gyakran gondolok a régi harckocsizó időkre, hiszen ahogy mondtam is, ez a szál vezetett a pályára, de mindamellett, hogy hiányzik, szeretem a mostani beosztásomat. Tartalékosok behívásával foglalkozunk többek közt, ennek megvannak a szépségei, ha mondhatok ilyet, az, hogy a különböző szakterületekkel kontaktban kell lenni, a szervezés nekem kiváltképp tetszik.

Mivel pótolja a hiányt?
Szerencsére a 21. században élünk: filmeket, sorozatokat nézhet az ember. Egy laikushoz képest én teljesen más szempontok szerint nézek egy-egy ilyen alkotást, meglátom a hibákat is, illetve az apró részletek alapján rakom össze magamnak. A szabadidőmben gyakran nézek ilyen jellegű filmeket, dokumentumfilmeket, forgatom a szakirodalmat.

Ön szerint mi ma a Magyar Honvédség legfőbb vonzereje?
Ha valaki szereti a hazáját - ami civil számára is a legnemesebb dolog -, ugyanúgy, ahogy én is annak idején, megtalálja – és szándékosan nem azt mondtam, hogy megtalálhatja – a számításait. Emellett – szerintem ezt ki kell mondani - természetesen pénzből élünk: én azt gondolom, hogy a honvédség ilyen megvilágításban is versenyképes. Szokták azt is mondani, hogy biztos, stabil állás: hiába közhely, de tényleg így van.

Ha nem az egyenruha, akkor… ?
Történelemtanár lettem volna. Ez a közös szál: amikor katonai toborzással foglalkoztam, nagyon szerettem iskolákba járni, előadásokat tartani, mert a történelem mellett a nevelés is olyan, amihez – szerintem mondhatom ezt - van affinitásom.
Gondolkodott azon, hogy esetleg most, akár egyetemen, akár közép- vagy általános iskolákban előadásokat tartson?
Nem, de most, hogy így mondja, isteni szikrát ültetett el bennem.

Van-e bármi, amit megváltoztatna, másképp csinálna a múltban?
Azt hiszem, hogy nincsen. A fiatal tiszti éveimben azon a területen dolgozhattam, ami a legközelebb állt a szívemhez, aztán a sérüléssel pályát kellett módosítanom. A humán vonal, amin továbbhaladtam, szintén közel áll hozzám, úgy gondolom, ez így teljesen rendben van.

Ki az, akivel szívesen olvasna hasonló interjút?
Erre a kérdésre felkészültem: Csete László törzszászlóssal, aki jelenleg a tatabányai irodánkban dolgozik. Őt még a harckocsizó vonalról ismerem, külszolgálaton Boszniában eltöltöttem vele egy fél évet, jó embernek és jó katonának tartom.

Fotó: Heszler Ramóna Petra, archív