A hivatásos szolgálati jogviszonyom kezdete 1999. július 10., de 1994-től Tápiószecsőre jártam az MH Fegyverzettechnikai Honvéd Szakközépiskolába, tehát tulajdonképpen 13 évesen, növendék koromtól erre készültem. Első szolgálati helyem az MH Ruházati Ellátó Központ volt, ahol fegyverzettechnikai szolgálatvezető voltam, ez logisztikai beosztás: egy nyelvtanfolyam elvégzése után itt kezdtem meg a szolgálatomat 2000-ben. Rá másfél évre sajnos az alakulat felszámolásában is részt vettem. 2001-től az MH Hadtápanyag Ellátó Központnál szolgáltam ugyanebben a beosztásban - akkor már logisztikai tervezőnek hívták – haditechnikai, fegyverzettechnikai vonalon. Majd ez a szervezet is átalakult MH Logisztikai Ellátó Központtá: itt ugyanúgy fegyverzettechnika, számítás, közlekedés, sok minden a munkámhoz tartozott. 2009-ben voltam először misszióban, amikor visszajöttem, annyiban változott a feladatom, hogy a missziós ellátó csoporthoz kerültem, az összes missziót mi láttuk el felszereléssel. Majd onnan a LEK-től jöttem át: akkor még a HKNYP-hez, most pedig már a KIKNYP-nél dolgozom a Bélyegzőkészítő és Ellátó Osztály logisztikusaként.

Miért lett katona?

Elég sokáig katonákkal voltam körülvéve, mert határőrség mellett laktunk. Eredetileg lokátorosnak készültem, elektronikát tanultam, abból is érettségiztem, viszont mire odakerültem, megszűnt ez a szak. Így lettem fegyveres, a mechanika is jó volt. A katonai hivatás elég szabad életet biztosított, távol mindentől, nem nagyon kellett hazamenni, sokszor nem is engedték, nekem ez nagyon tetszett.

Külszolgálatokon is részt vett: ezek hogyan hatottak a pályájára?

Először 2009-ben a PRT (Provincial Reconstruction Team, Tartomány Újjáépítési Csoport) 6. váltásában voltam Afganisztánban, akkor Korom Ferenc ezredes, ma már dandártábornok úr parancsnoksága alatt. A logisztikai szakaszban szolgáltam, alapvetően ruhásként mentem ki, de a misszióról azt azért tudni kell, hogy mindenki csinál mindent. Én például többet voltam a táboron kívül, mint némelyik lövész. Jó volt a társaság, sokat lehetett tanulni belőle, onnan látszik igazából, hogy milyenek vagyunk itthon. Mindent kipróbáltam, amit vezetni lehetett, és mindent megpróbáltam kipróbálni, amivel lőni lehetett – ezt nagyjából engedték is. Nagyon jó élmény volt. Másodjára 2013-ban sikerült kijutnom, ezúttal Kabulba: kinn van egy logisztikai iskola, gyakorlatilag egy nemzetközi színekben működő, német vezetés alatt dolgozó kis szövetség. A lényege, hogy az afgán katonákat képezték ki – ez olyan, amit nálunk szakalapozó képzésnek hívnak -, és őket kellett mentorálni, méghozzá állománykategóriánként, tehát altiszt az altiszteket, tiszt a tiszteket, parancsnok a parancsnokot. Én fegyveresként mentem ki a logisztikai mentorcsoport hatos váltásába: a társaim már másfél hónapja kinn voltak, amikor a horvát fegyveres szívinfarktust kapott, őt hazahozták, helyette mentem én. Mivel végül hosszabbítottam is, így összesen 10 hónapot csináltam végig Kabulban. Kicsi volt a csapat, 9-en voltunk, a kint létem alatt fel kellett számolni az első tábort, Kabulon belül át kellett költözni egy másik helyre, azt a tábort megcsinálni, és még az alapfeladatokat is ellátni. Mindent magunk csináltunk: nem volt saját őrségünk, biztosítónk, saját magunkra mostunk például, ott hosszú volt nagyon a tíz hónap. Teljesen nemzetközi volt a környezet, a németekkel voltunk egy szálláson, nagyon élveztem, sokat lehetett tanulni szakmailag, nyelv szintjén, közösség szintjén is. Hogy mire tanít? Itt nagyon hamar kijön az ember valódi jelleme, hogy mire képes, mire hajlandó; messze vagy mindentől, nincsenek meg azok a fajta dolgok és feltételek, amik idehaza megvannak, nincs olyan, hogy vége a munkaidőnek, átöltözöl és hazamész. 2013-ban is volt olyan, hogy reggel felkeltél, evés, mentorálás, kinn dolgoztál az afgánok közt talpig vasban, visszajöttél, leadtál egy őrséget éjszaka, és kezdődött az egész elölről. Nagyon hamar kijön az, hogy kinek milyen a valódi jelleme, az összezártság ezt gyorsan kiadja, saját magadról is olyan dolgokat tudsz meg, hogy mennyire vagy kitartó, mennyire tudsz tovább menni, ha már eleged van, mennyire bírod a monotonitást. Társaság szempontjából is jó próba, hiszen más minden nemzet, ahol a magyarok tényleg igazi unikum: a franciák azt mondják, hogy ha akarnának, sem tudnának annyi nemzeti ünnepet felmutatni, mint mi, hiszen minden alkalmat megragadunk az ünneplésre. A németek azt mondják, náluk az Oktoberfest olyan, mint nálunk egy sima délutáni „igyunk meg sört”. Emellett sajnos az a tapasztalat, hogy magyar magyarnak a farkasa tud lenni, az összezártság sokszor a negatívumokat hozza ki, van bőven probléma.

Mi az, ami erőt ad egy-egy misszió alkalmával?

A legnagyobb előnye a missziónak, hogy azt csinálod, amit tanultál legalább egyszer az életben. Itthon vagy, készülsz, kiképzésekre jársz, mindegy, hogy egy ranger tanfolyamról vagy egy közigazgatási alapvizsgáról van szó, képzed, fejleszted magad, hiszen katona vagy, és egy olyan helyzetre készülsz, amiről azt reméljük, hogy nem jön el soha. Kint ez teljesen más: ott minden arról szól, amiért tanultál, amiért felvetted az egyenruhát. Nyilván nem azt mondom, hogy lőttek rám egész nap, de amiért itt harcolni kell, az odakinn természetes: például itt egy csomó nyomtatványt ki kell tölteni, hogy a saját fegyveredhez hozzájuss, ott pedig vele alszol, és ez természetes, senkinek nem jut eszébe, hogy olyat csináljon vele, amit nem kellene. Ami hatalmas erőt ad, az az itthoni támogatás: hogy várnak itthon, van miért csinálnod. Kell, hogy legyenek célok, ahhoz ragaszkodni kell. Misszióba sok esetben a pénz miatt utaznak ki az emberek, de ez célként nagyon kevés. Ki kell tűzni valamit, amit megcsinálsz, elvégzel, ez lehet bármi, hogy olvasol, hogy kondiba jársz, hogy gyakorlod a nyelvet, lehet pici vagy nagy cél, csak legyen valami. Én tudtam, hogy itthon várnak, és az volt a célom, hogy minél jobban meg tudjam csinálni a feladatomat, tisztán jöjjek el onnan. És egyben.

Miként ajánlaná a Magyar Honvédséget mint munkáltatót?

Mint munkáltatót? Sehogy. Ez nem egy munkahely. Nem azért jöttem ide, hogy legyen egy biztos állásom, bárki, aki akarja, szerezhetne magának munkát a civil életben. Nem azért voltam kinn Kabulban meg a PRT-ben is, hogy pénzem legyen meg munkám, hanem azért, mert ezt akartam csinálni. A misszió olyan része a katona életének, amin jó lenne, ha mindenki átesne egyszer. Ha van valaki, akinek a hátad oda tudod tenni, mert ő is tartja az övét, akkor ennek már van értelme. Ez nem egy munkahely, ez nem erről szól. Én ezt nem munkahelynek ajánlanám senkinek, ha valaki csapatban, bajtársak közt akar dolgozni, akikre számíthat, akkor jöjjön ide, de ha nem képes erre, akkor ez nem az ő helye: ez vonatkozik a határra, a misszióra, a napi szolgálatra. Itt azért hívják parancsnoknak a parancsnokot, nem főnöknek, munkáltatónak, igazgatónak, hanem parancsnoknak, ezredes úrnak.

Kivel olvasna szívesen hasonló interjút a munkatársai közül?

Nehéz válaszolni erre a kérdésre: a nagy baj ezzel a céggel, hogy nagyon keveset találkoznak az emberek, be vannak gubózva az irodájukba, és szét is vagyunk szórva, ez ellen tenni kellene. Goldschmidt Rolandot mondanám (Goldschmidt Roland őrnagy, a Katonai Igazgatási Osztály osztályvezető-helyettese): őt ismerem Tápiószecső óta, előttem végzett eggyel, annak ellenére, hogy tényleg azért elég sokszor találkozunk, megkérdezném tőle, hogy milyen utat és életpályát járt be, amióta ott végeztünk. Belőle sem néztem volna ki soha, hogy meg fog állni egy irodában, szerintem vannak érdekes sztorijai, ő egyébként harckocsizó volt. Nagyon katonás jellemnek tartom: érte odatenném a hátam!