„Gépjárműre!”

Kedden, szerdán és csütörtökön az izbégi lőtérre utaztunk – persze a buszra szállásra is van vezényszó, az is egy katonai alaki fogás, nem lehet itt csak úgy hűbelebalázs módra tevékenykedni :-). Karabély a kézbe, zsák a térdre, és máris rekord mennyiségű katona fér fel egy gépjárműre. A hétfői állomásokat újra átvettük, az utolsó kérdéseket is megválaszolták a kiképzők, hogy szerdán mindenki legalább megfelelő minősítéssel zárja a vizsgákat. A délutánok azimut menetekkel, tájékozódási gyakorlatokkal teltek: így tanulhattuk meg a tájoló használatát. (Szerdán a Szentendre TV munkatársai, valamint kollégáim is kilátogattak a századhoz az anyagokat a linkre kattintva érheti el: http://www.tvszentendre.hu/ Lassan végéhez közeledik a szerződéses alapkiképzés).

„Ez a katona elemi komfortfokozata: ha véletlenül kisüt a nap, akkor is a fejemre öntök egy vödör vizet, mert így érzem jól magam!”

Csütörtökön nem kaptunk retúrjegyet: az éles lövészet teljesítése után gyalog kellett visszajutnunk a laktanyába. Mikor máskor szakadt volna egész nap az eső, ha nem a menetgyakorlat napján. :-) Miután mindenki sikeresen leküzdötte az álló és felbukkanó célokat, szakaszparancsnokunk egy rövid biztató beszéddel lehelt életet belénk. A fáradt arcok lassan mosolyra húzódtak, zsák a hátra, sisak a fejre, irány az MH Altiszti Akadémia, lépés indulj! A dolgunkat nem könnyítették meg a hatalmas tócsák és a mindenhová ragadó sár, de sikeresen, sérülés nélkül teljesítettük a 6 kilométert, így este már büszkén tartottuk karban fegyvereinket, tisztítottuk bakancsainkat – ezen is túl vagyunk, megcsináltuk!

„Ha ti nem vagytok itt, biztosan nem ment volna!”

Támogató közösség a „női szakasz”: együtt is jó a társaság, de a körleteken belül még erősebbek a kötelékek. Mindig megbeszéljük a tapasztalatokat, ki hol volt erősebb, gyengébb, odafigyelünk egymásra, támogatjuk a másikat. Az egyik kis társam azt mondta, ha nem lenne ilyen a társaság, és nem tudta volna, hogy valahol az alakzatban mi is ugyanúgy küzdünk és csináljuk, mint ő, akkor nem tudott volna végigmenni az útvonalon. Nos, megcsinálta – ő is és mindannyian! A fiúk nagyon segítőkészek, sokszor kérdezik, segítsenek-e, átvegyék-e a málhát, aranyosak, igyekeznek vigyázni ránk – ez nagyon sokat jelent, még akkor is, ha már csak büszkeségből sem hagyjuk magunkat, hiszen nekünk is meg kell tudni csinálni, így fejlődünk, így leszünk egyre erősebbek, és így leszünk végül katonák. Egészen pontosan 6 hét múlva. :-)

Fotó: Ifju Tímea főhadnagy