https://www.hadkiegeszites.honvedseg.hu/cikk/3710
Kolléganőnk, Héregi Erika alezredes nemrégiben a Duna Televízió magazinjának vendége volt.
A köztudatban igazán maszkulin hivatásként él a katonai szolgálat, hiszen ezt a szót hallva jó fizikumú és kiállású, erős férfiakat képzelünk el. A gyakorlatban azonban minden ötödik katonának civilben kezét csókolommal illik köszönni: a Magyar Honvédség állományának körülbelül 20 százaléka nő. A hölgyek döntő többsége adminisztratív, irodai beosztásokat tölt be, többek közt a személyügy, logisztika, ügyvitel, jog területén tevékenykedik, de harcoló alakulatoknál, műveleti feladatokban is szép számmal találunk katonanőket. Erről a témáról beszélgetett Dióssy Klári műsorvezető Héregi Erika alezredessel, az MH Katonai Igazgatási és Központi Nyilvántartó Parancsnokság Központi Tartalékos Nyilvántartó Osztály osztályvezetőjével 2016 szeptember 21-én a Duna Televízió Ridikül című magazinjában, az alezredes asszony pedig nekem mesélt élményeiről.
Mi volt az első gondolata, amikor megkapta a felkérést a beszélgetésre?
Jó ötletnek tartottam, hiszen még mindig az az érzésem, hogy azok az emberek, akiknek nincs közvetlen kapcsolatuk a honvédséggel, nem tudják, hogy mi, katonák mit csinálunk, illetve a nők hogyan tudják összeegyeztetni a magánéletüket a munkával. Vannak sztereotípiák, beidegződések, hogy milyen egy katonanő, milyennek kell lennie – úgy gondolom, aki nézte ezt a műsort, annál mindenképpen sikerült egy kicsit oldani ezeket a sztereotípiákat. Jó érzés volt beszélni erről a témáról, gondolom, nekem kicsit más volt válaszolni, mint a két civil hölgynek, más szemszögből néztük a kérdéseket, de egyik kérdés sem volt annyira sarkos, hogy ne tudtunk volna mindhárman őszintén válaszolni.
Volt-e olyan dolog, amelyről szívesen mesélt volna, de nem esett róla szó?
Megkérdezte a műsorvezető hölgy, hogy mennyire befolyásolja az életünket a hivatásunk, azt viszont nem, hogy mennyire változtatott meg bennünket a saját pályánk, amelyen mindannyian legalább 10-20 vagy még több éve dolgozunk. Szerintem ez lett volna a párja az előző kérdésnek.
Mit válaszolt volna rá?
Hogy mennyire változtatott meg engem a pályám? Ennek sok része van: az egyik az, hogy jó a férfiakkal együtt dolgozni, az ember jól kiismeri őket, amit tud hasznosítani a magánéletben. A férfias szakma határozottabb jellemet, személyiséget igényel, minket a katonai viselkedési formák azért alapvetően befolyásolnak. Sokkal határozottabb lettem, fegyelmezettebb, türelmesebb és mindenképp önállóbb is.
A beszélgetés a Férfias szakmák női csillagai címet kapta, Ön mellett egy hídmester és egy likőrgyár vezetője voltak a vendégek. Az ő munkájukhoz képest mennyire látja „nőiesnek” a katonai hivatást?
Vannak nőies és férfias részei is: van, ami ugyanolyan nőies, mint bármilyen más szakterület, és természetesen vannak férfias jellemzők is, de pont ezt szeretem benne.
20 éve tartozik a Magyar Honvédség kötelékébe, Ön hogy látja ma a női katonák helyzetét 1996-hoz képest?
Sokat változott a helyzet: akkor még csak a civil életből, vagy a honvédség állományában közalkalmazottként dolgozók közül kerültek be nők, és sokkal kisebb létszámban. A férfi katonák igyekeztek megszokni, tudomásul venni, hogy nők is vannak a honvédségben, főleg, amikor ’96-tól elkezdtek a katonai főiskoláról és a tiszthelyettes-képző iskolából is kikerülni a nők. Nekik meg kellett tanulni egy teljesen zárt férfivilágban élni és dolgozni. Aki most lesz a szervezet tagja – legyen az férfi vagy nő – annak már teljesen egyértelmű, hogy itt nők is vannak. Gondolom, biztos vannak férfiak, akik ezzel nem értenek teljesen egyet, de ezt már nem mutatják ki.
Mivel tudná ajánlani a katonai hivatást a nők számára?
Sokkal jobban meg lehet így ismerni a férfiakat, hogy nem női-férfi, hanem kollegiális, bajtársi kapcsolat van köztünk, amit nagyon jól lehet hasznosítani a magánéletben is. Nagyon jó kapcsolatokat lehet építeni férfiakkal és nőkkel egyaránt: teljesen más a munkakapcsolat, mint egy civil szervezetnél. Ha például egy menetgyakorlatra, lövészetre gondolunk, nem az van, hogy ücsörgünk egymás mellett, és nézzük a másik szenvedését. Ami az amerikai filmekben sokszor hallható, nálunk is „működik”: embert nem hagyunk hátra. Teljesen mindegy, ki kivel dolgozik együtt, legyen az nő vagy férfi, ha nem bírja, nem hagyjuk magára, lassítunk, megvárjuk és segítjük. Lehet, hogy később valaki ki fog válni a honvédségből, de ezt a szellemet, a csapatmunkát itt megtanulja. A mai fiataloknál jellemzően az egyén a fontos, az egoizmus egy nagyra fújt lufi - ezt itt el kell felejteni, csapatban kell dolgozni. Bármilyen alakulatról is van szó, ha valaki a csapat tagja, éles helyzetben, végrehajtáskor nincs különbség, nincs hierarchia, és bizony senkit nem hagynak, nem hagyhatnak magára. Emiatt úgy gondolom, hogy legyen egy nő akár 18, akár 45 éves, ha egy igazán jó csapatban akar dolgozni, ide érdemes jönnie.
Fotó: mediaklikk.hu, Ifju Tímea főhadnagy
Mi volt az első gondolata, amikor megkapta a felkérést a beszélgetésre?
Jó ötletnek tartottam, hiszen még mindig az az érzésem, hogy azok az emberek, akiknek nincs közvetlen kapcsolatuk a honvédséggel, nem tudják, hogy mi, katonák mit csinálunk, illetve a nők hogyan tudják összeegyeztetni a magánéletüket a munkával. Vannak sztereotípiák, beidegződések, hogy milyen egy katonanő, milyennek kell lennie – úgy gondolom, aki nézte ezt a műsort, annál mindenképpen sikerült egy kicsit oldani ezeket a sztereotípiákat. Jó érzés volt beszélni erről a témáról, gondolom, nekem kicsit más volt válaszolni, mint a két civil hölgynek, más szemszögből néztük a kérdéseket, de egyik kérdés sem volt annyira sarkos, hogy ne tudtunk volna mindhárman őszintén válaszolni.
Volt-e olyan dolog, amelyről szívesen mesélt volna, de nem esett róla szó?
Megkérdezte a műsorvezető hölgy, hogy mennyire befolyásolja az életünket a hivatásunk, azt viszont nem, hogy mennyire változtatott meg bennünket a saját pályánk, amelyen mindannyian legalább 10-20 vagy még több éve dolgozunk. Szerintem ez lett volna a párja az előző kérdésnek.
Mit válaszolt volna rá?
Hogy mennyire változtatott meg engem a pályám? Ennek sok része van: az egyik az, hogy jó a férfiakkal együtt dolgozni, az ember jól kiismeri őket, amit tud hasznosítani a magánéletben. A férfias szakma határozottabb jellemet, személyiséget igényel, minket a katonai viselkedési formák azért alapvetően befolyásolnak. Sokkal határozottabb lettem, fegyelmezettebb, türelmesebb és mindenképp önállóbb is.
A beszélgetés a Férfias szakmák női csillagai címet kapta, Ön mellett egy hídmester és egy likőrgyár vezetője voltak a vendégek. Az ő munkájukhoz képest mennyire látja „nőiesnek” a katonai hivatást?
Vannak nőies és férfias részei is: van, ami ugyanolyan nőies, mint bármilyen más szakterület, és természetesen vannak férfias jellemzők is, de pont ezt szeretem benne.
Sokat változott a helyzet: akkor még csak a civil életből, vagy a honvédség állományában közalkalmazottként dolgozók közül kerültek be nők, és sokkal kisebb létszámban. A férfi katonák igyekeztek megszokni, tudomásul venni, hogy nők is vannak a honvédségben, főleg, amikor ’96-tól elkezdtek a katonai főiskoláról és a tiszthelyettes-képző iskolából is kikerülni a nők. Nekik meg kellett tanulni egy teljesen zárt férfivilágban élni és dolgozni. Aki most lesz a szervezet tagja – legyen az férfi vagy nő – annak már teljesen egyértelmű, hogy itt nők is vannak. Gondolom, biztos vannak férfiak, akik ezzel nem értenek teljesen egyet, de ezt már nem mutatják ki.
Mivel tudná ajánlani a katonai hivatást a nők számára?
Sokkal jobban meg lehet így ismerni a férfiakat, hogy nem női-férfi, hanem kollegiális, bajtársi kapcsolat van köztünk, amit nagyon jól lehet hasznosítani a magánéletben is. Nagyon jó kapcsolatokat lehet építeni férfiakkal és nőkkel egyaránt: teljesen más a munkakapcsolat, mint egy civil szervezetnél. Ha például egy menetgyakorlatra, lövészetre gondolunk, nem az van, hogy ücsörgünk egymás mellett, és nézzük a másik szenvedését. Ami az amerikai filmekben sokszor hallható, nálunk is „működik”: embert nem hagyunk hátra. Teljesen mindegy, ki kivel dolgozik együtt, legyen az nő vagy férfi, ha nem bírja, nem hagyjuk magára, lassítunk, megvárjuk és segítjük. Lehet, hogy később valaki ki fog válni a honvédségből, de ezt a szellemet, a csapatmunkát itt megtanulja. A mai fiataloknál jellemzően az egyén a fontos, az egoizmus egy nagyra fújt lufi - ezt itt el kell felejteni, csapatban kell dolgozni. Bármilyen alakulatról is van szó, ha valaki a csapat tagja, éles helyzetben, végrehajtáskor nincs különbség, nincs hierarchia, és bizony senkit nem hagynak, nem hagyhatnak magára. Emiatt úgy gondolom, hogy legyen egy nő akár 18, akár 45 éves, ha egy igazán jó csapatban akar dolgozni, ide érdemes jönnie.
Fotó: mediaklikk.hu, Ifju Tímea főhadnagy