A megemlékezés fényét emelték - a Honvéd Kadét Program tagjaként részvevő - Karcagi SZC Nagy László Gimnázium Technikum és Szakképző Iskola középiskolásai, akik tiszteletadásként koszorút helyeztek el, majd elénekelték a Magyarország című dalt.

A jelenlévő diákokat Csató Lászlóné tartalékos százados asszony oktatja honvédelmi alapismeretekre, aki egyben az iskola pedagógusa is. A kunhegyesi Dózsa György Általános Iskola tanulói pedig saját készítésű nemzeti lobogót tűztek a sírra, és elszavalták a Nemzeti dalt.

A díszőrök levonulását követően pedig rövid előadás hangzott el a harminc honvéd történetéről.

A program sokrétű volt, hiszen iskolai közösségi szolgálat (IKSZ) keretében előzetesen leoktatott hadisírkutatás-temetőfelmérés feladatokat is elvégeztek a kadétok.

A tiszteletadó esemény méltó ünneplése volt a harminc magyar honvéd hőstetteinek, amelyen a katonai állomány mellett több mint ötven diák vett részt.

Megemlékezés 30 hősi halott 1848/49-es honvédről

Nagy Péter tartalékos főhadnagy röviden megemlékezett az itt, Kunhegyesen elhunyt szabadságharcos honvédek történetéről:

„Harminc, 1848/49-es honvéd neve olvasható ezen a címerrel díszített fakereszten, melyet az ezredfordulón állítottak a katolikus temetőben.

Hogy került ide, egy közös sírba ez a harminc hős?

A város szélén lévő Cserepes csárdát – 1849. tavaszán - ideiglenes hadikórházként használták. Itt ápolták a kápolnai csata sebesültjeit, akik közül az ország különböző részeiről származók harmincan itt hunytak el 1849. február-júliusa között, és azóta itt, a kunhegyesi katolikus temetőben pihennek. A temetőben először 1910-ben emeltek egy kőkeresztet fém korpusszal sírjuk fölé. Az egykori hadikórház, - a mai Cserepes csárda - falára 1998-ban került fel egy emléktábla.”

Ezek után Nagy Péter tartalékos főhadnagy röviden összefoglalta a kápolnai csata történetét:

„Magyar oldalról az 1849. januárban kinevezett új fővezér - a lengyel Dembiński Henrik (Henryk Dembiński) - véget akart vetni a honvéd seregek három hónapja tartó visszavonulásának. Terve szerint összevont hadsereggel akart lecsapni a Ferdinand Windischgrätz herceg által vezetett és Pestről elcsalt császári hadsereg főerőire. A császáriak azonban a vártnál előbb érték el a Tarna völgyét, így a csatára Kápolnánál, 1849. február 26-27-én mindkét fővezér számára váratlanul került sor, amikor a Tarna vonalán spontán összetalálkozott a két sereg.

A nagyobb meglepetés Dembińskit érte. A magyar fővezér Egerben tartózkodott, amikor először ágyúdörgésre lett figyelmes. Miután megkapta a hírt a támadás megindulásáról, késve üzent a hadtesteknek az összpontosításról, ezért csapatait nem tudta időben összevonni.

A főparancsnoksága alatt álló három hadtest kilenc hadosztályából (mintegy 35 ezer ember) mindössze négy - a honvéd csapatok harminc százaléka - állt a Tarna vonalán, 17 ezer katonával. Ráadásul nem tartózkodtak csapataiknál a hadtestparancsnokok sem, és mire a hadállás központját képező Kápolnára érkeztek, csak a kialakult helyzettel szembesülhettek.

Egy azonnali intézkedéssel a közelben tartózkodó 13 dandár estére szintén megérkezett volna. A Kompolt–Kápolna–Aldebrő–Feldebrő–Verpelét vonalon felálló magyar csapatok hősiesen őrizték a számbeli fölényben lévő császáriaktól a Tarna nyugati partját.

Röviddel azután, hogy Schlik Verpelétnél megkezdte a harcot, a magyar állás kulcsát képező Kápolna ellen egy császári gyalogosdandár indult rohamra.

A magyar ütegek tüze ellenére az ellenség áttört a Tarna hídján. Elűzésükre Dembiński több ellentámadást rendelt el, ám azok nem jártak sikerrel. A főparancsnok ezután maga állt csapatai élére: az olasz legénységű 16. Zanini gyalogezred 2. zászlóalját vezette támadásra, melynek sikerült is behatolnia a faluba, de a házakból olyan golyózápor fogadta, hogy a roham ismét elakadt. Sőt, a császáriak bekerítették a zászlóaljat, mire a lázadók csapatai letették a fegyvert, Dembiński könnyebben megsebesült, mégis sikerült elkerülnie a fogságba esést. Ezt követően a honvédek rendben hátráltak Kerecsend felé. Közben Guyon Richard és Kmety György hadosztályai is megérkeztek, így az összpontosuló magyar seregnek lehetősége nyílt volna a támadás megújítására, de Dembiński a visszavonulás mellett döntött. Kápolna végleg a császáriak birtokába került, a vereséget szenvedett magyar hadsereg a Tisza bal partjára vonult vissza.

Windischgrätz jelentése alapján Ferenc József császár abban a hitben, hogy ezzel az ütközettel megsemmisítették a magyar ellenállást, március 4-én kiadta az olmützi (oktrojált) alkotmányt.

Még ha a kápolnai csata jelentőségét Windisch-Grätz túlértékelte is, a kedvező erőviszonyok tekintetében a magyar sereg hősies magatartása mellett is elvesztette a csatát a háromszoros osztrák haderővel szemben. A császáriak vesztesége 60 halott, 259 sebesült és 32 eltűnt katona volt. Ezzel szemben egyes források szerint ötszáz honvéd maradt a csatatéren, a sebesültek száma meghaladta a kétszázat, hatszázan az ellenség foglyai lettek.

Más forrás megközelítőleg 140 elesett honvédről, 500-600 sebesültről, illetve 900-1000 hadifogságba esett katonáról ír. Az biztos, hogy ez utóbbiak nagy része a 16. Zanini gyalogezred 2. zászlóaljához tartozott, melynek őrnagyát néhány nap múlva árulás vádjával agyonlőtték.

A sebesültek nagy részét Egerbe, a Líceumban berendezett kórházba, valamint ide Kunhegyesre szállították. Közülük 30 hős nyugszik itt, a fakereszttel jelölt közös sírban.

Ezzel együtt a csata lefolyása rámutatott a fővezérnek kinevezett Henryk Dembiński altábornagy alkalmatlanságára, akit végül a tiszafüredi tiszti gyűlésen Szemere Bertalan segítségével leváltották posztjáról, és helyére Vetter Antal altábornagyot nevezték ki fővezérnek.”